Beérkezett pályázatok

DIMÉN CSILLA

***ÈDESAPÀM

Apukám,a te szemeiden át 
láttam oly sokáig a világot,
Mindazt mi fájt vagy jó volt;
Te voltál mindig a mérvadó.
Emberséges, egyenes, jóravaló,
Mindenkihez volt jó szavad s biztató.
Pajkos szólásaid, jó humor
Gyermek évek - felnőtt kor,
Minden-minden benned volt. 
Barna meleg tekintetű szempár
Mely mindig figyelt énrám.
Szeretteid többé tréfáiddal nem "ugratod"
Hisz már az égiek lágy zenéjét hallgatod.
Az égi harsonák hangja
Szól lágyan a magasba,
S te kellemesen dudorászva
Dalolsz az égiek kórusában.
Valahányszor felnézek az égre
már nem gondolok rád könnyezve;
büszkén lépkedek az ösvényen,
melyet gyermekednek kitapostál régen.
Tudom, ránk ma is büszke lennél,
és mindennél jobban féltenél.
Léptünket vigyázd fentről csendben,

 mi emléked őrizzük szívünkben!

Nyugodj békében imádott Édesapám!!!

Te tudod Istenem  (Fáj)

Te tudod Istenem,
Te, ki lényem ismered,
Fáj a sok gondolat
S ami az érzelmekből maradt.
Fáj, amit más úgy hív szerelem,
Kérdezem,
Miért nem jut ebből énnekem?
Fáj néha a bizalom,
Ritka, kibe (őszintén) megbízom.

Te tudod Istenem,
Te, ki érdemeim ismered,
Fáj, ami másnak nyugalom,
Hosszú az út mire én is megtalálom.
Fáj, ami másnak a "van"
Nekem is volt még tegnap. 
Fáj a könnycsepp, mi égeti arcomat,
Bár sírnom nem lenne szabad!

Istenem,
Te, ki érzelmeim ismered.
Tudod, ha rá gondolok 
Nagyon fájnak a dolgok;
Így is elmondhatnám neki, mit  gondolok:
Fáj hogy szeretlek, 
Fáj hogy létezel,
Fáj az egész lényed,
Fáj az egész élet,
Fáj a bátorság,
Fáj a távolság.
Fáj a tegnap,
Fáj a holnap,
Fáj ...
 

Farkas Ádám (Hatvan)

Háború közepén…

Háború közepén az ember mit tehet,

Mikor remélni szégyen és gyengeség,

s az ember csak titokban hihet,

mind abban, amit félt és rejteget,

s a szívén viseli, mint a keresztet.

Háború közepén az ember mit tehet,

Mikor a szavak súlyát csak a torkán érzi,

és hitte, hogy szólni szabadon lehet,

de rendre csalódik és a belső szörnyeteg,

arat lassan teljes elsöprő győzelmet.

Háború közepén az ember mit tehet,

Mikor az érzelmek tépik darabokra,

s nem egy kés okozza e mély sebet,

lassan elvérző és tehetetlen test,

a halál kapuján átmenni sem rest.

Háború közepén az ember mit tehet,

Mikor a szabadság dalának ritmusára,

egyszerre lépked a roppant sereg,

s oszt igazságot és jólétet a népnek,

kik ezért drágán megfizetnek.

Háború közepén az ember mit tehet,

Mikor a hangsúly a szavakon, oly elnagyolt,

s a tett feleslegesen adva teret.

A legkiválóbb tett sem ér már többet,

mint szabadságért harcoló a tömlöcben.

Háború közepén az ember mit tehet,

Mikor véget ér a szörnyű küzdelem,

nem marad más, mint por és szellemek.

Új élet rügyezik a tetemek alatt,

s egy jövő szavát hirdeti könny és akarat.

Az el nem jövő vég

Múlik az idő, múlik az uralom,

az ember lélegzik, nincs többé hatalom.

A két oldal kutyái egymás ellen mennek,

a látvány, pedig egy álom lehetne.

Függetlenség, szabadság, mily gyönyörű szavak,

az ember e világban ilyenről még hallhat?

Lehull a lepel, a sötétség eljő,

a viharfellegektől nem véd az ernyő.

Hazug idegen és igaz barát,

felcserélve hordják a másik szavát.

Ki akkor, régen fontos volt neked,

most sárba tipor és mögötted nevet.

Hidegháború, mégis forró a hangulat,

az egyik tömbből ki, senki sem ugorhat.

Vörös vagy fehér két szín, de egy cél,

mindkettő tette fáj, mint húsban az acél.

Nevetve nézem a kék eget egyedül,

a háború hangja lassan már csendesül.

Az atomfelhő után, nem marad semmi,

mi az új világ kapuján be tudna menni.

A szó elhal, az idő megáll,

Nincsen több szenvedés, nincsen ki helytáll,

a fellegekből új jövő jön létre,

az emberek békével nézhetnek az égre.

Elmúlt az idő, elmúlt az uralom,

az ember lélegzik, van egy új hatalom.

Béke és jólét mi egyszer eljő,

mikor az ember a világra felnő.

IVÁNYI MÓNIKA

Kisfiamhoz

Örökül hagyom neked a szelet,

A nyári esték langyos leheletét.

Az őszbe belefáradt leveleket,

S a reggelek hűvös permetét.

Az utcákon elhaladó autók zaját,

A hegyek roppant kőtömegét.

Az elmúlt szerelmek sóhaját,

Egy hosszú nehéz ölelést.

Neked adom majd a színek

Végtelen kavalkádját.

Íztelenségét a forrásvíznek,

S a patakok lassú folyását.

A felhőket is mind reád hagyom,

És az édes anyanyelvet.

Az öregedő asszonyarcon

Az újjáéledő jókedvet.

Tiéd lesz majd minden álmom,

S az esőben megázott föld szaga.

A friss hóban húzott szánon,

Egy kisgyermek csengő kacaja.

Őseink emlékét is megkapod,

Meg a vadvirágos réteket.

Az akácfák köré gyűlt apró

Szorgos erdei méheket.

Az együtt töltött éveket,

Néhány álmatlan éjszakát.

S örökül hagyom majd egyszer

A melletted virrasztó anyát.

Mindent ami csak vagyok,

Őrizz meg magadban mélyen.

Egy fényképen az arcom,

S füledben szívverésem.

*****

Magamról, magamhoz

Valahol otthagytam önmagam.

Valami régi, ócska szőnyegen

ordító gyermeket, ki édesanyja

ölébe vágyik. Hozzá, ki

dajkálja, s megnyugtatja őt.

Valahol otthagytam önmagam.

Egy kopott padon. A szél fútta

fák közt reszkető kislányt, ki

magányra vágyik, s a víztükrében

fürdő levéllel órákon át tud játszani.

Valahol otthagytam önmagam.

Egy sárga kapualjban. Egy szerelem,

s két könny között tűnődő lányt.

Kinek büszke lépteit félve nézte a

Hold, szelídségre intve őt.

Valahol otthagytam önmagam.

Egy gyár udvarában a holnapért

küzdő nőt, kezén tintával borított seb

Arcán a fáradt mosoly mögött

fel-felcsillanó remény.

Valahol otthagytam önmagam.

Egy földes udvaron, a férjéért

mindent megtenni képes asszonyt.

Ki dühös azokra, kik meg nem értik,

s dühös magára, ha meg nem ért valakit.

Valahol otthagytam önmagam.

E sorok között, a leendő művészt(talán),

ki kutatni vágyná az ismeretlen síkokat.

Miközben magára lelni vágyik,

néhány régi megfakult fotográfiában.

BUDAVÁRI TIMÓT

Erdei muzsika

Kopott öreg zongora
az erdő mélyén lerakva.
Teremtője hagyta ott,
rajta bárki játszhatott.

Avar színpad körötte,
rozsda színnel befödte.
Erdő sötét tengerén,
arany szálon ömlő fény.

Az a hang még mindig tiszta,
lelked mélyét zengi vissza.
Ember nincs, ki megtanítsa,
kotta nélkül játssz most rajta.

Koncert ez, s elkezdődött,
mikor szemed felnyitád.
Csecsemőként tartott karban,
szerető Édesanyád.

Játssz most Te is valami szépet!
Nem nekünk, az Emberiségnek.
Kőpadokon ülve várjuk,
benned Őt, hogy megtaláljuk.

Koncert ez, hát játszd el szívből,
mit más nem tud, csak Te, hitből.
Mindenkinek annyi jutott,
mit Teremtője neki súgott.

És mi csendben várunk Rád,
hogy utad végre megtaláld.
Ha lehajtottad fedelét,
más dal veszi kezdetét.

Petrovics Adrienn

Születésnapomra

23 éves lettem én,

nem meglepetés

e költemény.

Nincs itt ajándék, sem

csecse-becse,

csak egy versecske.

23 évem elszelelt, s

kérdem

el-e telt?

Lettem volna énekes,

ám

elég kényes.

Ám nem lettem énekes,

s

ez roppant érdekes.

Gyorsan, nyersen megértettem,

majd

1-2 verset elé tettem.

Sokan voltak ellenem,

ez nem,

nem kell nekem!

Lehet Ön még érdekes,

s

emellett énekes,

vagy oktató, ki nem csak

töltőtoll koptató.

Ha örül a Tanár Úr,

hogy Adrink nem

akármit tanul.

De még én taníthatom,

egyetemista fokon!

2016.11.02.

/József Attila- Születésnapomra-átdolgozott/

Egy versecske

Egy versecske

Mely kicsike

De nem picike.

Vajon miről szólhat?

Valamiről biztosan

S valakiről titkosan.

Egy pár sorocska

Egy kis műsorocska.

Olvasom, de nem értem

gondolom, de nem kérdem.

Fiatál lány, ki e pár

Sort írta,

Nem is gondolta,

Mit is akar igazán

Mi is rímelt igazán.

De valamit akart írni,

Valamit pötyögni,

Csak ne unatkozzon,

hogy ne gondolkodjon.

Végül csodálkozik, hogy

Nem ír semmit,

Ámuldozik, hogy

Kitalált valamit.

Gyönyörű verset faragott

De amilyen gyorsan jött

Úgy ment.

Végül nem maradt semmi,

Csak ennyi.

E pár sorocska

1-2 mondatocska.

Így értelme nem volt elkezdeni

De értelme lesz befejezni,

Mikor helyben vannak a gondolatok

S egyben vannak a mondatok.

Szekeres Nóra

Hajnali menedék

Emlékezni….az elmúlt évre…nagyon nehéz…

De már nincs tovább előre, most van itt az ideje

Szembesülni, megbékélni, elengedni - idebenn.

De olyan nehéz…küzd, véd, fékez a józan ész.

Mit szorongva idéz a szív, az nem a fájdalom,

Hanem a szép, az öröm - azt védem csak, ne vesszen!

Hadd maradjon örök részem, féltett kincsem, egészen;

Kínom, bánatom már könnyebben magamon hagyom.

Pedig jól tudom, míg menekülök poklom elől,

Magam vagyok az üldöző, hiszen el nem engedem

Két, vasmarokra szorított, tengernyi emlékem - de

Erőm apránként kiold, és fáradtan ledől.

És már újra emlékszem…. pillantásod keresett,

Izgatottan kitöltött, átjárt, felemelt… s mikor

Arcomba temetted teremtő tenyered

A szétfolyó világ rázkódott, remegett…

Ennyi elég. Ennél több a szépből nem megy még.

Látni mim volt… s mi változott - még sem tudom.

Képeimet visszateszem, vaskos burkomba zárom,

S őrzöm picit még, míg szalad a többi emlék…

… ahogy, pillantásod utoljára felemelt…

hogy csente a fülledt nyár! Rohant vele tova,

Tekinteted úgy lett sajnáló, bús, tétova, s

A búcsúzó nyárral tartott édes szerelmed.

És Te hagytad! Had vigye, had égessen mást!

S én nagykabátot húztam őszi bánatomra,

Hogy zörgő szívem ne hulljon darabokra, s

Ne vakítson annyira e kínzó látomás.

Jött az érzés, édes kísértés, s Te élted,

Míg elhazudott óráim feszengtek, kínlódtak,

Összetört éjjeleken remegve zokogtak,

Ahogy szabadságod szótlanul újra kérted.

Első melletted s nem szívedben voltam már.

Elcsigázott test, tikkadt szív és hajszolt lélek

Lettem gyötrő gondolattal… de még élek!

Hisz’ csalfa csak hozzám, önmagadhoz hű voltál.

Tompa emlék, nem hagyom fájni. Elnyomom.

Alig szabadultam! Béklyóim mázsáiból

Álarcaim kővé gyúrtam, s álmaimból

Szőtt nappalom sajgó szívvel, némán árulom.

De a varr könnyen felszakad….egy pillanat,

S a tóduló véráramban dühöm választja,

Hogy fájdalmam melyik álarcom tépázza.

S letört részeiből húzzuk erős kőfalad.

Új álarc kell! Keményebb, mely jobban takar

Szeretőt, fúriát, szerelmes, halk zokogást,

Szemedig el nem jutó csillagragyogást…

Csak azt ne szeresd, akinek mutatom magam.

S mindezt miért hagyom? Az a hajnali nyugalom….

Mikor a gondolat pihen, és a szív kihagy,

Az a néhány pillanat… nem szökik, nem szakad! Biztos,

Szilárd, s marad egy felsőbb, mennyei hatalom alatt.

Miről az elme nem tud, a szív nem birtokol:

Égi menedék - teljes, csendes pompájában,

Gondtalan angyalok sértetlen viskójában

Szerelmem, Mi Amor, Veled én otthon vagyok.

Ujjaim újra fürtjeid szántják, szelíden

Szalad az érintés, a szándékot kerülő,

Munkál, rendez a belső, égi vezető,

És szent helyére kerül minden hirtelen.

Most szunnyadnak az álarcok is, fiókban.

A Nő vezet, az Anya ölel, a Kislány rajong,

Áradnak bennem – ó, eddig hol voltatok?

És én jól, igen jól vagyok gyöngéd sodrásukban.

Csak mi vagyunk, magunk. Szívünk, elménk pihen.

Csak én fekszem melletted meztelen titokban,

Csak Te bújsz hozzám éberré űzött álmodban,

Míg örök lelkünk épp a Mindennek üzen.

És ilyenkor hallom, mit dalol az ég angyalhangon,

S eltaszított részeim ölelve magamon tartom,

Érzem, időtlen távolból, hogy zúg, lüktet a Lét,

S az édes zsibbadásban kínom elveszti erejét…

„Jól van így, nem mozdulok, a félelmem is én vagyok.

Nem vívok, nem harcolok, a fájdalmam is én vagyok.

Csend van, és nem vigadok, a bánatom is én vagyok.

Ha öltözök s indulok: az álarcom is én vagyok.”

Átjártak, s már mennek is, szaladnak szépen,

Távolból még intenek, kézen fogva a széppel; s

Már nem számít, melyik hogy volt – vagy nem volt – részem:

Csendes feloldozást kapott édes egészem.

S újra mi vagyunk, ketten, a legnagyobb rendben,

Itt, ebben a halk hajnali menedékben,

A békés végtelen eldugott termében;

És az Egy, az Isten bennem végre megpihen.

***

Ajtót nyitok

Ha ajtót nyitok, ne mondd meg, ki vagy.

Ne legyél az, kinek tartod magad.

Ne legyél anyám, apám, rokonom,

Se társam, se félszeg jóakaróm,

Se haragosom, se bús szeretőm,

Se adósom, se régi ismerőm.

És ha kézen fogva bevezetlek,

Dolgom, hogy élő tükröd legyek,

Eldobom - kinn a küszöbön hagyom.

Ne legyen maszkabál az otthonom.

Arcom ne formálja titkos szándék,

Hadd pihenjen kicsit minden játék.

S én megköszönöm, hogy az lehetek,

Akinek az egy Isten teremtett.

Ha találkozunk, ne mondd meg ki vagy,

S én megköszönöm.

 Gyöngyfűzéren

Láttalak.

Láttam, ahogy kósza fürtjeiddel játszik a szél,

Átjártál, s én időzhettem édes melegednél.

Futó pillanat érkezett, tétován lassított, s

Hűs magányában az idő csendben feloldódott.

Megszokott formák könnyedén alakot vesztettek,

A bőröd, a bőröm, a hajad, a szívem egy lett.

Lebegtek súlytalanul, gyöngyözve az ég felé, s

Én beláthattam az ácsorgó pillanat mögé.

Ott várt az Egy, a Lét, épp fűzte a gyöngyök ezrét,

Tökéletesen rendezett, hibátlan nyakékét.

Pontosan, szelíden munkált, s szerelmesen, lágyan

Csókolta bele kincseit ebbe a világba.

Közben Benned keringve a Minden rám talált, és

Édes kötelékkel fűzte hozzám is Önmagát.

Bebarangolt, kisimított és éreztem, ahogy

A vér lelked rezdülésére zúg ereimben.

Megeredt, folyt tovább az idő - kérdőn félrevont, s

Halk mondatai újrahúztak minden alakot.

Fürtjeid már újra a széllel szállnak, s én szépen

Visszaadlak a mának, hadd nézzen meg magának.

Csak pillantásod, mi belém olvadt, enyém maradt, s

Kószál bennem, gyöngy-fűzéren, örök céltalan…

Szabó-Kasornya Ágnes

Eltévedt Lovas

Eltévedt lovas

Ki vezeti lovad?

Eltévedt lovas

Ki írja sorsodat?

Mit ér a tőr

Ha kétely gyötör?

Mit ér a kard

Ha üres a harc?

Úttalan lélek

Nem leled fényed

A Hosszú harc alatt

Elfeledted a miértet

Fáradt ló hátán

Évszázadok a vállán

a múlt törött szárnyán

bolyong a végre várván

Körbe- Körbe

Újra és újra

A szél is csak ugyanazt fújja

Mindenfelé füst és homály

Már nem látod mi vár

Nem tudod mit keress

Hogy végre szabad lehess

Elveszett Lovas!

Nyergeld újra lovad!

Új harc vár ma rád!

Rád talált Hazád!

Új haza álma

hív a csatába

Századok ködét

hagyd most hátra

Ősi és új

Veled most egy lehet

Kövesd fényed

S megleled helyed

A.Túri Zsuzsa

Megvilágosodás

Hányszor hívtál már s indultam feléd

bizonytalan léptekkel a porban,

halványan hallottam égi zenéd,

anélkül, hogy tudtam volna, hol van

ki üzen,

              vagy talán mélyen, bennem

zendül reményből mégis a csoda,

ami miatt messzire kell mennem,

és útközben kiderül majd, hova,

és mint vásári tükrös szobában

mindenfelől intett hímzett fátyol,

s feloldódtam a kínált csodában,

fent lebegve közel volt a távol.

Hegytetőkről völgykatlanba nézve

jó hírnökként igét büszkén vittem,

elfelejtett imákat idézve

kerestelek, s mikor már azt hittem,

közel vagy, abbamaradt a zene.

És mert a bűn csábítóbb a hitnél,

hosszan sodort a mohóság szele,

a Nap felé szálltam, vagy Te vittél,

rongy lelkemért másokat okoltam,

láttam szépet, zavaros homályból,

láttam halált a földi Pokolban,

láttam kínt, mit lefedett csöndsátor,

láttam angyalt, árnyak közül nézett,

kezét felemelte, hogy megáldjon,

és suttogva megnevezett téged,

leintettem, hogy egy cseppet várjon,

láttam, míg a templom torka elnyelt,

szentjeid közt lelkek mint cikáznak,

és láttam a fiadat. Az Embert.

Ki meggyötört gazdája-e háznak.

Rózsaablak ragyogott előttem,

s tükröződött színesen a földön,

felnéztem az oltárra erőtlen,

s megértettem: ez is csak egy börtön.

Láttam gyertyát, szöget a kereszten,

simította talpam hűvös márvány,

hívott fiad, hogy most felfedezzem,

de hirtelen úgy tűnt, csak egy bálvány,

padok között magányosan mentem

és rám nézett néhány hívő ember,

azt hiszem, hogy megértettem menten,

ezeknek a Szent Biblia nem kell,

ahogy ülnek megváltásra várva

ők is csak az elmúlástól félnek,

s el akarják hinni, nem hiába

járnak ide, s ha zendül az ének,

benned, általad majd tovább élnek,

és a kezük imába, ha dermed,

utat nyitsz talán bennük a fénynek,

fals boldogság tölti meg a termet,

s aranyfüstös szobrok között járva

megérintett suhogva a lelkük,

reménykedő halandók bús álma,

szemeikben galaxisok égtek,

áhítatban és semmit se látva,

együtt szóltak, ültek, álltak, léptek,

nem gondolva az éhes halálra.

Láttam hideg szemükben a szégyent.

Hogy feltámadásban ők se bíznak.

Bebeszélik maguknak az Édent.

S minden gyengét maguk közé hívnak.

Láttam a tőrt a vakok kezében.

Láttam foszlott felhőit egemnek.

Láttam a tőrt merülni a vérben,

míg nevedben rendet tenni mennek

akik szelíd áhítatban ülnek

érdekből tán ölni fognak érted,

gyilkosságok céllá szentesülnek,

s ünnepelnek, pedig nem Te kérted.

Aztán lassan lépcsőn botladoztam,

messze tűnt a megálmodott Éden,

mit reméltem...

                             Csak keservet hoztam.

És bevallom: akkor újra féltem.

Minden út lejt a sírgödör felé,

csak hízelgés az emberi hála.

Ki kerül majd a Te színed elé?

Nem kulcsolom kezeim imára...

Ha létezel, elég munkád akad.

Nem lehet a Hit, az ima fegyver.

Szomorú vagy? Maradj hát hallgatag.

Tévedésből szól Hozzád az ember.

Menekülök most, elfutok sután,

elfúlt szavak közé akad lábam,

nem hiszek életben halál után,

hiszek élet utáni halálban.

***

Kézbesíthetetlen levél

(Vas Tibornak)

Szálkás deszkapadlón utat vág a fénnyel

újabb hajnal s barna sarkokat keres,

nyargal, visszafordul, szembeszáll a ténnyel,

hogy te nem szólsz többé s ez már végleges.

Nincs semmi új, látod, csak a pillák szúrnak,

egy év megint eltelt, nem cseppen a könny.

Mit mondjak? Átfagyva ki örül az újnak?

Megváltást ígérő szent szó úgyse jön.

Csak feküdj nyugodtan, igazad lett mégis,

hát halált virágzott itt a türelem,

békét hozott gyötrő, kegyetlen aszkézis,

ujjlenyomat vagy egy üres üvegen.

Míg csöndes szavakkal te a halált hívtad,

morbid módon számoltad a perceket,

kitalált világod ha versekbe írtad,

rettegtél, hogy nem lesz majd, ki eltemet.

Borzongva és fázva, rekedt hangon mondom:

„ a barátom voltál”, szúrnak a szavak,

rágódom a múlton, mint az eb a csonton,

győztél, s kárpótlásként így lettél szabad.

Ps: Vas Tibor (1965-2016), költő, az ÉLŐ KÖLTÉSZET ANTOLÓGIA szerkesztője volt.

Dr. Szabó Imre Márton (Kolozsvár)

Ékes virágaink

Van két ékes virágunk, muskátli, gyöngyvirág,

Mindkettő itt termett, nem keletről hozták.

A muskátli nyílik szerte az országban,

Magyarfalvak házainak minden ablakában,

A gyöngyvirág erdők alján, virágoskertekbe,

A honfoglalás után, népünk megkedvelte.

A piros szín nemzetünknek vére, áldozata,

A hétvezér Etelközben új hazánkért adta.

A fehér szín életünknek kenyere és borsa,

Szétszórt nemzetünknek, áldozatos sorsa.

A zöld színt mindkét virág levelei adják,

Megvédi szirmait, ha férgek támadják.

A zöld szín a reménység és erős akarat,

Hogy megmaradhassunk két trianon alatt.

E háromszínű virág kerűlt szívünk birtokába,

Nemzeti zászlónkra, országok sorába,

De immár ezer év felettünk elhaladt,

Ékes virágaink utódokra maradt.

Ifjú nemzedékek hűen ápoljátok,

Hervadni szirmait soha ne hagyjátok,

Hadd szálljon illata fel, a magas égig,

Hadd, hogy virágozzon még, több ezer évig.
 

ÚJSZÁLLÁSI

A JOBB LATOR ÉNEKE

A Sínai Mózes-hegyről követtem őt
Napszívott mindent: szemet, bőrt, csontot, velőt
A fölégető porban büszkén lebegett
S feje fölött láttam egy parány felleget.
Felszakadt a szám, vérzett nyelven, orrom
De sokat is szenvedtem! Circum dederom!
Ünnepelte a tömeg, spiritus sancti
Én nem voltam senki, de Ő volt valaki
Pedig én fogtam kézzel a sovány halat -
Melyből mindenkinek jutott néhány falat -
Elfáradt a kezem, remegett a karom
Amire kihalásztam, circum dederom
Lemostam beteget, gennyes sebet, mi fáj
Ő meg a rokkantnak mondta: „Kelj fel és járj!”
Térdeltek neki, szívük a csodálaté
Úgy, mint Sancta Maria, mater dei
De átnézett rajtam az ájtatos fórum
Et in saecula saeculorum
Azután római tisztek fogták körbe
Karddal verték, keze nem rándult ökölbe
Elől lépdelt a könnyező tömeg között
De rajtam meg senki, meg sem rökönyödött
Pedig rongy barbárok bunkóztak félholtra
Et ave Maria, gratia plena
A keresztre fényes, hegyes szeggel verték
Csendes rémülettel magasba emelték
Nekem már csak rozsdás, lópatkószeg jutott
Nyakamba meg tettek egy kenderszőr hurkot
Míg az Ő fejére tüskés ágkoronát
Aztán siratta a nép három napon át
Én folyvást zokogtam, bár a hangom néma
Et ave Maria, gratia plena
Egy éjjel aztán a keresztről levették
Testét hófehér lenvászonba tekerték
Én még éltem akkor, rimánkodva kértem
Hogy valaki egy korty vízzel odaérjen
De nem törődött ott velem senki sem. Hééé!
Anyám, Sancta Maria, mater Dei
Testem leszakadt már, kézcsontom maradt ott
Az mondta most el e keserves kalandot
Keresztem előtt állj meg, ha akarsz, ha nem
Nunc, et in hora mortis nostrae, Amen

FEKSZIK ITT EGY HUSZÁR…

nem számít, ha leszakad a karom,
nem számít, ha kiömlik a belem
ha vérem szárad rá lovam nyakára
ha ágyú viszi el kardfogó kezem
huszár vagyok…
vörös csákóm fejembe húzva
sapkarózsám piros- fehér- zöld
lehet akár a bőröm nyúzva
körbeölel puskaporos köd
huszár vagyok…
hé valaki, mit látsz ott?
négyszáz bajtársam fekszik, mozdulatlan
nem halottak ők, csak várnak
ha majd vége a csatának
felkelnek mind, karöltve
tépik a muszkát, meg a szerbet
a huszárság szellem menete
zsinórom szétszakadt, mentém cafatban
nadrágom térdemre égve
üveges szemmel nézek az égre
lovam szügyig érő, véres mocsokban
s látom, miként a föld leomlik rám
hol vagy, hol vagy gyermekkori hazám?
lefoszlik rólam zsinóros dolmányom
atillám meg giliszták tanyája
nadrágom sujtását gyökerek fonják
csizmám tartja lábam összes csontját
és a többi mind, földférgek babája
ki tudja, hol vagyok, merre a hazának
asszonykönnyel árasztott végén?
ki ver egy keresztet fejem fölé majd?
sírom silány halma törött kapának,
s mint boldog gyermeke vénült apának
fekszik itt egy huszár…

KISZELY DIÁNA

[ ]

Nem a hiányod

hanem a lélek

hiánya benned

mi szívemre ül

mint egy nagy fekete

üresség a semmiben.

Dermedt tompa

sírásra képtelen

kivágott fából

készült parkettán

a járás

lehet hasonló.

Érdektelen alvadt

fájdalomtól torz

mozgás nélküli

láb bőre mögül

hallik csak ki

alig a zokogás.

Hová mondd hová

tűntél élet.

-----

Így

Főtt krumplinak eshet így a pürévé válás.

Sikolynak a hangszálak bénulása.

Fáradt szemhéjnak a gyufa támasza.

Asztalnak a rákönyöklő ember, aki közben meg is hal.

Könyvnek a szem, mely ádázul rátapad.

Fülnek a néma beszéde.

Gyomornak a már huszadik fölösleges pogácsa.

Elromlott cipzárnak az erőltetés.

Majdnem üres mézespohár alján

méznek a cukrosodás.

Szívverésnek lassított film vonaglása.

Félholt testnek tömegsírba pakolás.

Maradásnak a rohanó vonat.

Vonatnak a rohanó maradás.

KUN ENIKŐ

Sziporkák

Négy kicsi vándor ballag előttem,
Útjukon huncut szellő röppen.
Nap cirógatja arcunkat éppen,
De ők csak mennek kéz a kézben.
Néznek előre és néznek hátra,
Hol lehet az út a nagyvilágba?
Mögöttünk mosoly sziporkák, fények,
Előttünk titok, csodák, remények.
Sziporka Viktor, Sziporka Fanni,
Sziporka Véda és Sziporka Barbi.
Csillag az arcuk, röppen a léptük,
Maradjatok még, vagy hiába kérünk?
Időuraság velünk dacolva,
Felkapja őket és átkarolja.
Suhan és száguld hátra se nézve
Nehogy a lábuk a földet érje!
Négy kicsi vándor nem felejt minket,
Örül, hogy repül és visszainthet.
Aranysziporkák szállnak a szélben,
Jó utat kívánunk, kéz a kézben.

***

Tél

Kicsi tó, pici tó
Licsi locsi gámon.
Itt fürdik holdanyó
Nyári éjszakákon.
Kipi Kopi csisz - csussz
Hogy villog a fényes,
Befagyott a tóvilág
Csillagtükre kényes.
Hol a hold, villogó
Rabja lett a szélnek?
Fellegvárban sínylődik
Fénye egyre kékebb!
Fellegvár ablakán
Felvillan egy csillag,
Gyere ide holdanyó
Én kiszabadítlak.
Jégtükör csillogó
Hátán a tél csillan,
Korcsolyázik holdanyó
Fénye messze illan.

Őszi vásár

Alma álma piros fénye,
Körte sárga földre érve,
Szilva színe szelíd kék,
Mosolyog rá fent az ég.
Gömbölyű szőlőszemekre,
Fújdogál őszi szelecske,
A nap sápadt reggelén,
Álldogál a kék kökény.
Tüskés bogas ág kabátban,
Már a csípős deret várja,
Mondjátok meg gyerekek,
Melyik a kedvencetek.

NORTHMAN

Helyette szíven szúrtál

Stockholm szindrómám
így hívnak titokban
az érintésben leszakadó hámsejtek
a széltől fodrozódó ágyak
a kifosztott kikötők
a meggyalázott hajók
vitorlák zuhannak az arcomra
megvakulok.

Kisiklott a nyár
ahogy az álmokat cipelő
hangos és rozsdás tehervonatok
ott valahol egy vágány legvégén
leszakadt végtagokkal
virágokat szorít még a réten
de őszt húznak az égre
céltalan felhők.

Tehetetlen és mozdulatlan a táj
jóreggelt-et köhögő
hétfő száll a buszokra
fehéren kéken világít
a tenyerében a sehonnan sehová bérlet
a sofőr nem néz nem szól
csak menne már remegő térde
a ki-kihagyó gáz és kuplung felett.

Ahogy öltözöl mert meztelen voltál
ahogy táplálkozol és vízcsepp
indul az álladon lefelé vagy kifelé
a városból már magam sem tudom
meztelen talppal lépj a hátamra
csak ennyi volt mára a vágy bennem
helyette szíven szúrtál kimérten lassú tűkkel
de így is jó mert halott a nyár és az őszt ölelem.

Stockholm vagy Norilszk
a képeken kidőlt fákon villogó tv-k
lemaradt utazók elkésett szendvicsekkel
szerintem szerelem szerinted fázom
pulóver ujjában vészeltem át a hajnalt
nem akarok kelni – kávét ittam forrón édesen
föld felett és térd alatt esetleg oldalt jobbról
mintha ágyéktájon kötne ki egy utolsó hajó.
2017. szeptember 4.

***

Lassan kihűlnek a tárgyak

Lassan kihűlnek körülöttem a tárgyak
a kővé vált idő recseg a párát öklendező
nyár dühödten és erőszakosan
menetelő talpai alatt
néha mintha megmozdulna.

Ilyenkor vagy hajnal vagy alkonyat
vagy egyetlen szeretőm az éjszaka
fordul dél felé hallgatag harmattal a hátán
épphogy kidugja az orrát a városból
aztán visszabújik belém vigyázunk egymásra.

Hol van már az a qurva ősz
szerelmek arany barna avarját teríthetné a szívre
megunt filmektől lázgörcsös mozik mellett
a bárokban italt tölthetne jég nélkül
valami szanaszét szakadt blues szól.
( egy szanaszét szakadt lélekből )

Epyleps felé vitorlázom megfontoltan
gyógyszerfüggők vagy függő gyógyszerek
eltökélt félmosolyával némi apróval mosdatlanul
a bal lábam fáj a jobb már nem is létezik
tanultam járni de repülni szerettem volna.

Lassan kihűlnek a tárgyak kávé két cukorral tejjel
szintén hidegen mert idegen vagyok itt
talán délfelé indulok el a vadludak csíkozta ég alatt
megnézem a hegyek hátoldalát vízbe mártom az arcom
azt hiszem sosem jövök vissza többé.
2017. július 31.

TÖRÖK NÁNDOR

Nyári láz

A természet törvényes ősheve

sanyargatja izzón a tájat,

némán tűri a délceg jegenye,

ringó lombján ezüstkáprázat.

A Nap csak olcsó fényjátékot űz,

s kietlenségben remeg a lég,

porig lesújtva egy szomorúfűz

görbén suttogja, legyen elég.

A borzas füvek fáradt fohásza

röpképtelenül semmibe hull,

a tikkadt mezőn a Föld sebláza

pipacsfáklyákban újra kigyúl.

**

Balgaságod, ha véget ér

Sejtjeidben, ha megfogan

e nem vágyott, komor tudás

(életed hosszú gyötrelem,

idilli álmod szemhunyás),

szerelmes hangú ajkaid

szitkokat köpnek szerteszét,

nyűtt lelked igába hajtva

veszti el minden erejét,

leszel önmagad keresztje,

tested szűk tűréssé feszül:

megérted földi fájdalmát

a születőnek, s aki szül,

balgaságod, ha véget ér,

bölcs élted lesz (megunt pokol),

irigyled majd a másikat,

ki boldogságtól haldokol.

Szűcs János

Szürreális agyműtét

Magzati pózban, magamban
felejtettem magamat,
elfolyt tócsában látom,
mint egy gyermeklátnok,
hogyan hasadozik szét
égő agyam előtt a velő-,
benne a szürkéskék redők,
majd felnőttként előttem
romlik virágként maga a Föld,
sőt fölötte a bedeszkázott Ég is -,
mégis kitörni vágyom, hiába
bűzlenek kazalba rakva
ezen a világon, ezen a tájon
a szürreálisan színes álmok:
a sivatagban égő zsiráfok,
a szétfolyó órák méhlepénye,
Tell Vilmos a maga székletével,
a nyüzsögve tekergődző férgek;
nem riasztanak el ezek a mérgek:
az emberebb ember a mérce -,
és nem Lenin - tarkoponyák
kopott zongorák billentyűsorán:
a lényeg az apokalipszis
robbanása után keletkezett
bőrrészlet, amely rejtheti akár,
már itt, ebben a szétesésben,
leheletfinom metszetként,
a porig égett világ kormában
testem negatívját: s egykoron,
ha előhívják, újjászületek -,
ráncos-bőr, petyhüdt-hús
formába már nem önthetnek,
készül a boncasztalon szürreális
feltámadásom; összeáll mosollyá
arcomon a kivirágzott éden,
szemgolyómhoz borotva nem érhet,
farkát behúzva az andalúziai
kutya eloldalog; a szülőszobában
a hóhér dalol, ő a bába a bárddal;
minden okom megvan a boldogságra.

***

A szerelem metamorfózisa

I.

Éjszakáink kivéreztetett sziluettjei között,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kéksodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart; örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
egy
sikolyrengetegben rejtjelezett táj. Megint
mélybíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden konzervált szerelem
örök tehetetlenségét:
holtponttól
holtpontig.

II.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában,
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt „szeretlek” szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja,
zabálja a fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
konzervált szerelem
örök tehetetlenségét:
holtponttól
holtpontig.

Szedő Tibor

Éjjeli vándor

Batyut cipel hátán az éjjel vándora,
kitömi belsejét lemenő napfény tartalma.
Csillagsövényt szab méretre sarlója,
szél mindkét ujja bajszát pödri kunkorira.

Izzó, pirosló sugársál borul lengén vállára,
álom manója rászővi csodás vágyait arcára.
Teljes testsúllyal ránehezedik saját botjára,
ráakasztja sapkáját mennybéli fa ágára.

Magaslat mezején hever mellette csizmája,
bárányfelhő könnyű sámliján leng bokája.
Kirajzolódik az éjjeli vándor mosolya,
hamarosan kiürül tele tömött batyuja.

Egy emberöltő

Kinyílik szemed, mint bimbózó virág,
benned lakozik a végtelen boldogság.
Fejlődik tudatod, akár fa gyönge ága,
kérdések özöne, miért születtél e világra?

Lelkedet olykor fájó szónyíl sebesre sérti,
szíved évek múltán terhes hordalékát cipeli.
Arcodra tapad negatív gondolatok leple,
búkönny dagad boldogtalan szemedbe.

Elsuhan a lét, mint fatörzsek közt a lövedék,
egy emberöltőnyi idő rettentően kevés.
Élj mindig legjobb tudásod szerint,
szemtükröd mosolya Rád visszatekint.

Gyufásskatulya

Dühös gondolat vadul dörömböl fejemben,
éber fantázia tolla serceg elmémben.
Cifra betűk céllal sodródnak ereimben,
költői véna születik meg vörös véremben.

Formálható, selymes szavak lelkemben, 
életvonalam átszáguld száraz tenyeremen.
Tele töltött ihlet kancsója szívemben,
tisztánlátó szemüveg mindkét szememen.

Bőröm ráncruháját viselem kezemen,
múltam fájdalomhegeit hordom testemen.
Dugig tömött gyufásskatulya eddigi életem,
egyre halmozódó emlékeimet hova tegyem?

JANIK LÁSZLÓ (Budapest)

Kötődés

Láttál párát, szúrósan

Az ágra fagyni,

Hideg-fehérbe öltöztetve

Fákat, bokrokat?

Láttad már a szürke égen

Lilás köd mögött, hogy tűnik el

A téli nap?

Láttad kutyád szemét

A tó felé, hogy tekint,

Míg nyakán a pórázcsík dagad?

Nekem a dér, a köd, a tó

a vágy, s a póráz is:

Te vagy.

Kötődés II.

Amikor elmész, gyenge vagyok,

 Lábam, kezem, szívem vesztem el.

Fáj, hogy mi volt, holnap már nem lesz,

S nélküled már semmi sem érdekel.

Részem vagy, és én a Te részed

Csak töredéke a kettős egésznek

És fél a fél, és retteg a részem:

El ne vesszek, vagy vesszél egészen.

Amikor várlak erős vagyok.

Vágyak, álmok, emlékek égnek.

Képzetem képez egy újabb napot,

Amikor végre újra elérlek.

Álmom vagy, és én a Te álmod.

Legszebb álmaid nálam találod.

Őrzöm az álmaid és beváltom ébren.

Engedd, hogy a szívem a szívedhez érjen!

Amikor megjössz, rémült vagyok.

Itt vagy, de nem tudom, hogy merre tartasz.

Ha odút szeretnél, én fészket rakok,

Fecskéket várok, és jönnek a varjak.

Rémem vagy, és én a Te rémed.

Simítnád arcom, de félig letéped.

Ölelnélek, de nyomot hagy arcom.

Csók helyett pofon csattan az arcon.

TAIZS GERGŐ

katarzis

két felismerés közé szorulva,

magzatpózban zokogni egy fürdőszoba

hűvös csempéi közt leterített rongy

ráncosra száradt, idegen szövetén

- lassan belefagyni a meztelen valóságba

a szivárgó bojlerből szabadult

vízcseppek tompa metronómját hallgatni,

a likvidált idő szappandarabot 

görgetve imitálja a változást

- elbújni lehámló kádszéli kontúrja mögé

hőtávon kívül került képeket

lehel az ablakhoz nyomódó nyár ajka,

észrevenni a disszonáns végtelen

sík üveglapján felsejlő útvesztőt

- az élet, mint ujjlenyomat a vékony diakockán

súlyemelés

kinyom

tudtad, hogy a hangyák elbírják

saját testtömegük ötvenszeresét?

félek, én még az emléked

54 kilós súlyát sem bírom.

hát megírom.

leenged

tudtad, hogy te voltál a Nap, a felhők éle,

hűs holdudvaron játszó fénytörések?

és én voltam Atlasz, kinek balansza megingott,

mert félvállról vett, mint egy taktikai Remingtont.

a tarthatatlan állapot

tovább nem várhatott -

el-ég-boltoltalak,

ó, én bohó alak,

míg csont és bőr alatt

vér is alig szaladt,

s csak a kő maradt, de a kő maradt.

a kő, mely lüktetőn matat

most mindkettőnk mellkasában,

mint katatón kaszárnya,

benne besorozott

szívhangok kavicsos diszharmóniája.

elereszt

tudtad, hogy ha egy másik nő

tömegvonzása kiegyenlíti

tehetetlenségi erőm,

akkor súlytalan leszek?

bár a nagy kő, e visszatérő szereplő,

így sem esik le szívemről. ott lebeg vele:

kő, szív, mellérendelő szerkezet.

N. Sebestyén Katalin

Csend nyugszik…

Csend nyugszik a látóhatáron,

baljóslatú csend.

Ember, emberre, nép, nép ellen

emel vérfagyasztó kezet,

testvér, testvér ellen háborúz.

Vérpatakban fürdik elernyedt testük,

szellemek villámai rajzanak,

lélegzetük bíborvörös energiát bocsát.

Ellenséges istenek haragjukat szórják.

Vész honol mindenütt, s

amerre szem ellát irtózat nyomul.

Pillanatra megállt a világegyetem is,

megborzong az ember e csúf mű felett,

s gyámoltalan bús fejét a 

lerombolt városra fekteti.

Most elsötétül a háborgó égbolt,

arca könnyóceánban fürdik,

fájdalmas ordításba torkollik a csend.

Reménytől reszketve, rút világunk  elmúlik,

s egy új, megdicsőült élet vár az emberiségre.

Öldöklünk és csatázunk, de miért?

Bűnhődünk, de vezeklésünk mégsem büntetés.

Megfordul a Nap, s a Hold arca

felszárad a vér a fákon, köveken,

bódító, irtózatos halálszag elmúlik,

ember, s testvér újból békére lel.

------------------------------

Megbékélés

/Hála/

Mikor fejem felett komor,

sötétszürke viharfelhők gyűlnek,

bánatzápor zúdul felém,

fájó létem, sebzett lelkem összetöri.

Az élet súlyos keresztét cipelem,

lanyhuló erőm, gyötrő önvád marcangol,

kitől várhatok enyhülést, feloldozást?

Földi létünk pergamentje  oly nagyon rövid;

mára bánat, bú messze elkerüljön.

Segítséged, baráti támaszod,

arcomon mosolyt fakaszt,

jobbod nyújtod utamat mutatva,

melyre veled indulni sohasem áldozat.

Igazgyöngyként gurulnak rám

áldás-szemek, meggyötört lelkem

szereteted gyógyítja.

Éji utam álomtenger vizének partján

arany-bársony homok bőröm cirógatja,

parázslón izzó nap szívemben

örök békességet áraszt.

Álmomban türkiz-hullámok ringatnak,

tisztára fürösztenek,

tipródásom kristálycsillogóra lemossa.

Múltam már nincs, jelenem élem,

s várva várom jövőm.

KÓCZIÁN ENIKŐ

Az élet mégis szép

Az élet nagy kérdésein merengek én,

s majd elveszek a gondolatok tengerén.

Zavaros minden, még az is, ami tény.

Istenemre mondom, nem is értem én.

Elveszettnek érzem magam a világban,

pedig már sok próba az, amit kiálltam.

Elém sodort már az élet sok nehéz gondot,

mit életében az ember már sokszor elrontott.

Néha már nem tudni mi az, ami jó;

van, hogy elég számunkra egy kimondatlan szó.

Veszni tűnik minden, ami szép,

mit álmaiban a gyermek még igaznak vélt.

Távolinak érezzük mindazt, ami nagyszerű,

hisz boldognak lenni nem is olyan egyszerű.

Pedig minden adott lenne hozzá,

mi a reményt a szívünkbe visszahozná.

Csodáljuk meg mindazt, ami szép,

élvezzük az élet nagyszerű örömét.

Fedezzük fel együtt a világ csodáit,

mert lehet, hogy létünk nem is tart sokáig.

Minden nap ajándék, amit itt eltölthetünk;

Legyenek velünk mindazok, akiket szeretünk.

Becsüljük meg egymást úgy, ahogy vagyunk,

még akkor is ha néha nagy pofonokat kapunk.

Élvezzük a felkelő nap sugarait,

a zöldellő fák viruló lombjait.

A színpompás virágok mennyei illatát,

a természetben morajló élet halk szavát.

Tele van a világ megannyi csodával,

mit leírni sem lehet az emberek szavával.

Érezni kell, látni,átélni mindezt,

mivel a Jó Isten minket körülvett.

Tágra nyílt szemmel járj a világban,

s vedd észre a szépet minden napsugárban.

Hagyd,hogy magával sodorjon a tengerek hulláma;

S a világ az összes csodáját szemed előtt kitárja.

***

Költői lobbanás

Fellobbant elmémben a költői szikra,

mely szívemből a sorokat csak úgy ontja.

Kitárult előttem az írás tág világa,

remélem soraim nem lesznek hiába.

Megmutatom néktek a világ száz csodáját,

összegyűjtöm nektek a tengerek moraját.

Kiterítek elétek megannyi szépet,

minden csodát megismertek, mit létezni véltek

Ismerjétek meg mindazt, ami boldoggá tesz,

önmagad felfedezése, mit más el nem vesz.

Találjátok meg a művészet örömét,

a megalkotott alkotások sírig tartó örökét.

Ne féljetek megírni minden érzést,

a lelketekben vájkáló sok fura kérdést.

Tárjátok a világ elé megannyi csodátok;

Ez az, amiért most az égbe kiáltok!!

KOLARICS ZOLTÁN (Budapest)

A ZENE

A legszebb zene: a madarak éneke

vagy zsoltárokkal Isten dicsérete?

Netán a patak csobogása,

esetleg a harang zúgása?

Amikor a szellő a fák között jár,

netán mikor a kántor orgonál?

Talán a szép szerelmes dalok

melyekkel Neked szerelmet vallok?

Amikor pihensz, a csend hangjai,

mert ekkor semmit sem hallani?

Vagy a magzat szívének dobogása,

netán a gyermek mosolygása?

Előadás után a szüntelen taps-vihar,

mellyel a közönség még többet akar?

Vagy mikor anya altatót énekel

s vele a rossz álmokat űzi el?

A zene gyógyít és vigasztal,

minden pillanatban Velünk van!

A zene nem ismer határokat,

általa könnyen szerzel barátokat!

A zene nyelvét mindenki érti

s a dallamokat szívébe vési!

Egy biztos, a zene: örök és mindenkié,

gyerekeké, felnőtteké, gazdagoké és szegényeké!

A 7. NAP

A világot Isten 6 nap alatt teremtette,

megáldotta művét, majd útjára engedte.

A 7. napon megpihent, hogy példát mutasson,

az küzdő embernek, hogy Őreá hallgasson.

Hat napon át végezd minden dolgodat,

azután pihenj és töltsd fel magadat!

Mert szent az a nap a bűvös hetedik,

melyen a teremtő buzgón dicsértetik.

Legyen ez, az alázat és hála napja,

melyet tartson be apraja és nagyja!

Családi körben töltsd ezt a napot,

becsülj meg minden percet, pillanatot!

Ragaszkodj e naphoz, mert Istentől való,

buzgón dicsérje az Urat minden Földlakó!

ZELENKA BRIGITTA (Németország)

Örökség

(megkésett vers Anyák napjára)

Anyám, a génjeink sohase hazudnak

jelt vésnek jelenbe, tanúi a múltnak,

véred a véremben: kódolva a lét,

reámtestált örök, ősi hagyaték.

Zúgnak az emlékek és cikáznak képek,

ha veled lehetek, én sohase félek,

apró kéz kezedben, alig szűnő varázs:

sudárderék-Anyám napfényes kacagás.

Te sohase kértél, de mindig csak adtál,

elkopott a cipőd, lábadon a szandál,

alig jutott árnyék, elégtél a tűzön,

csiszoltad a hibám, elnézted a bűnöm,

új ruhám kelmébe álmaidat szőtted,

hogyha lázban égtem, hoztál meggybefőttet,

mikor együtt voltunk, öröm úgy vigasztalt,

otthon illatával terítettél asztalt.

Minden kikeletkor, konok kitartással,

élet-magvat szórtál remény-ringatással,

hogy álmatlan éjek dér-havazta búja

tavaszba oldódjon s hit csirázzon újra.

Közben egyre fogytál mint a fény, ha alkony

fogyó Napból árnyat rajzol az ablakon.

Fájt benned a rossz szó, de a tett még jobban,

s nem voltam melletted, szívem most is dobban

a bocsánatodért, de mosolyod látom,

s tudom elengeded minden tartozásom.

Testedből azóta ősi rög lett, s netán,

ha gyönyörű szíved már messze-messze jár,

Édesanyám, ha majd lenyugszik a napom,

mondd hol keresselek,  melyik hűs csillagon?

****

Hazavezessen

Hószagú ködből függöny a fákon,

mögötte bújó sejtelem,

szelek-befújta, régi a lábnyom,

hazavezessen, engedem.

Opálos fényben dereng az ösvény,

hadd repüljön a vágy oda,

ahol a hűség még ősi törvény,

s regét susog a várfoka.

Harangszó ível a téli csendben,

mennyből az angyal s pásztorok,

jászol-reménység himnusza szebben

szól, talán nem is álmodok…

Felzúg a hegyek szél-orgonája,

egy vonat sípol valahol,

míg a csillagég szárnyát kitárja

az örök otthon rámhajol.

Valentine

Amíg élek

Életem – mint csendes őszi este…

Lábam alatt puha friss avar…

Szép… Én mégis félek, hogy lekéstem

Az életet, melyre szívem várt…

Vágytam szerelemmel egyesülni,

Lángot szóró szárnyain repülni,

Mint a mesebeli Tűzmadár!

Az időm már lassacskán lejár…

De míg élek, lesz erőm remélni,

Széllel futni, szeretni, ölelni,

Álmodozni, verset írni… Égni!

Csendes őszi éjjel hazatérni...

Puskin nyomában

Topázkék szemű kis tóból

Árad álmos csendesség

Aranyszőke nyírfák sora

Kész, hogy ágyát megvessék

Köztük díszes ősz bóklászik

Sminkecsettel, mint egy nő

Hiú gondolattal játszik:

Tavasz sincs oly szép, mint ő

Csendesen megyek utána

Költők kútját keresem

Puskin, Arany megtalálták -

Most lábnyomait lesem

jaKovács Róbert

Madách

Őszi inverzió, kettő menekülő. Madách és én.
Én és Madách Imre. A dél meleg szellője, őszi ködök szelleme.
Drámakedvelők szerelme, írók ördöge, hosszú bajsza a pecsétjén.
Köhögő semmi idézi az íróasztalán szétszórt papírokat, én nem vagyok ellene.
Sőt, mintha most is itt ülnél, s csak nekem olvasnál e sötét csendjén.

Alsósztregova ma már nem emleget, turistákkal, szlovákokkal tele,
kevesen tudnak rólad ott, nem sajátítanak el, mert magyar vagy.
Vagy, vagy voltál Madách Imre, magyar író, elvált szerető, a tragédia embere.

Hideg kamillaborogatást minden nyári napra, szilvapálinkát a gyomorbajokra,
mindez a modern időkben is hasznavehető... én láttam a palotád helyét.
Dolgozószobád falait felhők borítják, amely a határtalanságot ábrázolja,
de minden rendben van, e táj hordozza a nagy magyar író nevét.

                                Ősök, Hősök tere

Megvadultam, farkas vagyok.
A vadon messze, de vadul futkározok a Hősök terén.
Ha tettek és szavak embere leszek, megint ide kerülök.
Szoborként megszólalni csak akkor tudok, ha meghalok.

De nem most és nem itt. Ferenc Jóskát Kossuth váltotta.
Kossuth Lajos ezt biztos soha nem gondolta volna,
hogy István királlyal lesz valaha egy sorban.
Akiről tanult, az ősök királya volt, kitől majd ezer év választja.

Ősök, Hősök tere, én megint eléd kerülök.
Nehéz és könnyű szívvel viselem a fordulatok szoborcseréit,
De a víz ugyanaz. Belefáradtam, pihenni akarok és leülök,
Hévíz láthatatlanul mossa a hősök lábait, veséit.

Ez a víz, ez itt lesz a téren mindvégig,
Akkor is, mikor másokat akarnak majd kiállítani.
Ezt nem szeretném. Fáradt vagyok. Az új legyen megint a régi.
Megérdemlik, hogy hűséggel koszorúzzuk s védjük a nemzet emlékeit.

Véssey Ede ( Texas / USA)

Az egyént éneklem

Az egyént éneklem,

sohasem a csordát,

az önálló embert,

nem a bamba hordát,

a merészséget és

vállalkozó kedvet,

nem a számítgatást,

mi félrevezethet,

az értető hangot,

nem pletyka-suttogást,

a bátor kiállást,

nem visszahúzódást,

a felelősségnek

büszke vállalását,

nem a bűnösöknek

sunyi hallgatását,

a meggyőződéses

vélemény-alkotást,

nem a pártprogramot

fújó megalkuvást,

a tevékeny embert,

ki él mások között,

nem az aktivistát

a közösség fölött,

az egyedi embert,

mindig sajátosat,

nem az internetes 

média-klónokat,

a nemzetért küzdő

vallásos hazafit,                              

nem a globalista

hazátlan valakit,

a népi-nemzeti

kultúráját védőt,

sosem az idegen

anarchistát féltőt.

Az egyént éneklem:

magamat, tégedet,

az Istentől kapott

lelkű egyéneket.

Hova bújtál?

Hova bújtál,

hová tűntél,

léggé váltál,

mint egy tündér?

Itt vagy tán a

közelemben,

emlékekből           

összetetten?

Vagy messziről

most is láthatsz,

gondolattal                       

rámtalálhatsz?

Helyben állok,

mozdulatlan,

szürkés, őszi

alkonyatban,

ajkam néma,

szemem zárva,

ölelésre

karom tárva,

türelmesen

várok csendben,

elveszve a

végtelenben.

A távolban

zenék zúgnak,

elhalkulva

csöndbe fúlnak,

a homályból

arcok lesnek,             

nem ismernek,   

mást keresnek.

Mikor fogsz hát

megjelenni,

varázspálcád

kézbe venni,

sötét álmom   

fénybe vonni,

csillagporral

teleszórni?

Láthatnálak

rejtett fényben,

egy látomás

reményében,

előjönnél

valahonnan

régi, földi

alakodban,

ahogy egykor

ismertelek,

s amit talán

látnom lehet,

ha a kétely

kikerülne,

hogyha hinnem

sikerülne

egy csodás és

halhatatlan

földi-égi

kapcsolatban,

ahol az vagy,

aki régen,

csak az égnek

köntösében.

JUHÁSZ PÉTER

UTAK

Az ember vágya a tapasztalás.

Küzdelem, boldogság, utazás.

Úton lenni és alkotva vágyni,

mosolyra fakadni bolondulásig.

Az ember vágya a csend.

A pillanat tökélye, a végtelen.

Magunkba olvasztjuk, ami nekünk jut,

a koncert csúcspontja a hajnali busz.

Az ember vágya maga a vágy.

Az őrület, a dal, a kacagás.

Egyedül indulva, megérkezve ketten,

a bölcsességtől elélvezetten…

BIGYÓ

Pont olyan,

csak másképp.

Olykor kissé

ugyanaz.

Hasonlít,

de nem feltűnően.

Talán csúnya egy kicsit,

bár tulajdonképpen

egészen semmilyen…

RETÚR

Felharsan az angyali kürt

levegőben lebeg és

lágyan reszket a fény.

Minden tetted múlttá fakult már

szíved megtelik

az élet száz ízével.

Ma visszatérsz oda

ahonnan indultál, hiszen

az élet körvonal.

Kicsit pihensz odaát,

megállva a mennyei bárpultnál,

kérsz egy jegyet – meg egy kis mannát még –

legyen RETÚR..

MÍGNEM

      Átbújok egy gomb alatt

- galaxisokhoz ragadt -

porszemből fakasztok vizet

és közben nem hisztizek..

      Minden meghajlítok én,

     teret, időt és reményt

     hontalannak adok hazát

         meggyógyítom Földanyát.

    Nem vagyok bölcs, kétkedő

     csak egy lassan ébredő

    amíg alkotni hagy majd erőm

      a legjobb mező leszek, a nyerő..

   Csatlakozz te is, mígnem

    hagyd, hogy lelkünk egybe-higgyen

       a világ egy perc, egy pillanat

            bújj át te is egy gomb alatt…

Pagabella

Hangverseny

Szavakba önteni lehetetlen.

Hallani nem elég, érezni kell

A természet dalát az erdőben.

A különös kotta nincs papírra írva,

Hiszen változik, szinte napról-napra.  

A komponista sokfélét alkot,

Szimfóniát is, néha meg rock-ot.

Az összes műfajban otthon van,

Bemutatkozik az erdőzenekar:

A lombok közt beszűrődő napsugarak

Párhuzamban festik meg az öt vonalat.

A kotta elejére egy csiga mászott,

Tekergős violinkulcsot formázott,

Vékony fűszálak tagolják az ütemet,

Négy negyedben fogják játszani a művet.

A hangjegyek zöld levelek sötét

árnyékaként íródnak a porba,

Így néz ki az erdő-partitúra.

Koncentrál a zenekar, csend van.

Mindenki részt vesz az előadásban.

Elsőként a szél szólal meg,

Piano-ban játszik, ha figyeled.

A földön makkok koppannak,

Melyet mohák tompítanak.

A tölgyfa hulló termésének hangja

A ritmus alapját adja,

Muzsikál az erdő, több szólamba’.

Fenn a magasban a szoprán.

Néhány madár a fenyők csúcsán

Trillázza a dallamot,

A mélyben pedig zizzenő avar

Játssza az alsó szólamot.

Méhek zümmögnek mezzo-ban,

Pontosan, azonos tempóban.

Amikor repkedő pillangók duetteznek,

Felénél tartunk a hangversenynek.

Felhők jönnek, hirtelen beborul,

Sötét lesz, a muzsika elhalkul.

Hatásszünet…. Vihar közeleg!

Dörgés hallatszik a távolban,

Esőcsepp hullik egyre hangosabban.

Az összes galagonyabokor dobol,

Mikor az ég villámokat szór.

A szólamok mind felerősödnek,

A fő részben más lüktetése van a zenének.

A zivatar átvonult az erdő felett,

Nyomában gyémántként csillogó vízcseppek

Egy xilofon hangjával csilingelnek.

Mint földbegyökerezett fuvola

Áll egyenesen a sok nyárfa,

Egymás mellett, szépen, sorba’.

Húrként feszülnek a szomorúfűz ágak,

Azokon csak mesterprímás játszhat.

Díszletként szivárvány van a háttérben,

Az utolsó tétel szól a napsütésben

A természet-karmester int a zenekarnak,

Megható vége van a dallamnak.

Leszáll a ködfüggöny, a fák meghajlanak,

Holnap pedig már új koncertet adnak.

Hogy vagy?

Tudod! Tolláról  madarat…

Jól érzed köztük magadat?

Korpa közé keveredve,

A gyengébbet kinevetve?

Mindenen átgázolva,

Mint hadvezér vonulsz!

Hát nem látod, hova jutsz?!

Lefelé taposva hajlongtál

Magasba. Úgy értél a „csúcsra”,

hogy semmi nem számított.

Talán tényleg azt gondolod,

Hogy a Jóisten vitte fel a dolgod?

Az egyenes út jobb!

Emlékszel? Nagyot eshet,

Ki magasra hág!

Ebben nem változott a világ!

Zsák a foltját….

Megtaláltad.

Köztük te valóban

Jól érzed magad?

SEPSI SÁNDOR

Amikor írnom kell

Mocorog agyamban számtalan gondolat,

amit papírra kéne vetnem,

ám néha nincs hozzá kedvem,

s várom, hogy jöjjön egy fordulat,

ebben a mostani szürke létemben,

amelytől tán jobb lesz a kedvem is,

 a képzelet egy álomvilágba visz,

s az álmaimról mesélek neked verseimben.

Olykor fojtogat számtalan felgyülemlett érzés,

s kopogtatnak szívem bezárt ajtaján,

és lelkem megsebzett, törékeny falán,

innentől kezdve nincs több kérdés,

hogy valóban írnom kell-e,

mert a szavak kizúdulnak tollam hegyéből,

mint hömpölygő tenger a medréből,

s a kavargó érzéseimet öntöm versekbe.

***********

Ha elsodor az ár

Zúdul rám a vágyad,

s én a hömpölygő árral nézek szembe,

bár ez nekem nincs ellenemre,

csak a te szíved lázad.

Érzem, elsodor az ár,

s mindketten belefúlunk e- sodró szenvedélybe,

de nem, nem lehet itt vége,

nekünk ettől több jár.

Hisz oly sokat vártunk erre,

hogy testünk, lelkünk egymásba forrjon,

hogy az életünk egymásról szóljon,

de ezt csak együtt vihetjük sikerre.

S ha oda is veszünk a törtető örvénybe,

de legalább voltunk egymásnak,

s majd megköszönjük az őrjítő vágynak,

hogy az életünket adtuk egymás kezébe.

*************

   Álmodjunk együtt

Álmodjunk együtt valami szépet,

örök időkig tartó békességet.

Igaz szerelmet, el nem múló vágyakat,

csodás napokat, meghitt pillanatokat.

Álmodjunk együtt valami olyat,

amitől nem múlik el a tudat,

s megmarad a hit, a vágy, a remény,

ahol a vasakarat nem önző, hanem kőkemény.

Álmodjunk együtt  igazat, valót,

minden gátat lerombolót,

szemeinkbe örök fényeket.

Szívünkbe szerelmet, nem gyarlót,

inkább nevetni, mosolyogni valót,

s hosszú, hosszú boldog éveket.

Kőhalmi Levente

Hegyek s életek

Korhadnak hegyek s életek,

Engedd, vezérük hadd legyek;

ki ékírás titkain tetszeleg,

sírgödrök felett jót nevet.

Sorvadnak hegyek s életek,

dögömet dongják dünnyögő döglegyek;

örömpondrók az, mit testemben nevelnek,

mulatságos mozgóbáb lehetek.

Rothadnak hegyek s életek,

senyvedek én is, ha lehetek veletek;

kővévált kínomban boldogan bűnt vetek,

Purgatórium porondján élő bolond leszek.

Lángolnak hegyek s életek,

tisztító tüzei ez égnek most hadd legyek;

viszolygó lelkeket örömmel illetek,

szenvedő húsokat illatra égetek!

Megfagynak hegyek s életek,

emésztő gleccserek titkai hadd legyek;

s mint jégbe vésett halálszellemek

őrizhessek megfagyott tetemeket.

Felsírnak hegyek s életek,

fájdalmas könnyeik hadd legyek;

tisztítsak földeket, lelkeket,

miként ez élő síremlékezet.

Szenvednek hegyek s életek,

bánatuk tárgya most hadd legyek;

sóvárgást csalva, mint ügybuzgó képzelet,

ki színlelő szem előtt gúnyában tetszeleg.

Őrjöngnek hegyek s életek,

ez őrület földszaga, sárszaga hadd legyek;

testembe ezer s még több szeget verjenek,

hogy hagyjanak magamra e kényszerképzetek!

Üldöznek hegyek s életek,

támadó s űzött vad egymagam hadd legyek;

magamra hozzak majd sorsszerű végzetet,

mert elfutni önmagunk elől nem lehet!

Most pihennek hegyek s életek,

engedd, párnájuk, vágyálmuk hadd legyek,

örömmel bírnám, ha rajtam fekszenek,

mint több mázsa föld, mi szorítja mellemet.

Tudom, fel többé sohasem kelhetek,

s nem sírnak nékem már borongós fellegek;

vége itt szónak van, s meglehet,

simítnak szomorún e hegyek s életek.

************************

 Jő az ősz

Rozzant ér fut talpam alatt,

s szelé ketté e várost.

Fürgén csapó csíkhalak

alkotnak még boldog párost,

miként botladozó ősalak,

ki keresi értelmét, de már most

gondolván arra, mely halk salak

lész vízcsepp által sárrost.

Őszidő jő most hozzám,

simító, mint fátyol beterít,

sárga, bordó, boldog parám,

mit éj csendje, mi feketít.

Erdőillat, meddő arám

álomfilmet levetít,

szél hangja, mint síró anyám

támogat, tép s nemesít.

Szépreményű e múlt közeg,

borús a jövő most bárhol,

felém nyúló csontkezek

intenek, mint égő jászol,

s leboruló, halk fejek

– mind egy éltet gyászol – ,

mint falamon izzó égjelek,

testemben láz léhán lángol.

A csendet kérném – jöjjön most el,

kér, sikolyszántott agyam várjon.

Ordítás fut napmeleggel,

s égett testem tüzét fájom,

szájam helyén néma heggel

szó érkeztét újra várom,

szakítom szét, s vérfelleggel

ér véget ez búvilágom.

De újra jő az ősz, a széljaj!

Lengnek levelek, bábok faágon,

szakadnak anyjuktól, s méla sóhaj

kíséri haláluk, s én némán belátom,

nem követ már léptem szélzaj,

avarleplét én lerántom,

rohannék, de fennkölt óhaj,

mi követeli maradásom.

Állok hát fagyosan, s megremegek.

Figyelmem befelé szab most korlátot,

hiszem, majd lassan felengedek,

s válnak le rólam rusnya fémcsápok.

De majd ha riadok és felemelkedek,

mosódnak egybe alattam határok,

mikor táncos pózaim égben lebegnek,

tűnnek el fényemben makrancos világok.

Váramban

Tegnap vér ízét éreztem számban,

bömbölt sorvadó húsínem!

Estnek volt ideje, figyeltem,

agyam hátonkőtt, zöld hámban.

Ordítok, s mosollyal lendítem lábam,

boldogult arcomat taposom össze.

Kacagok, mert tudom, mikor lépsz közbe,

örömmel feszítem hozzád híg hátam.

Eltévedtem, akár kísértet a házban,

térkép kell gondolat-útjaihoz,

mit regemondó lágy fintorral hoz,

míg fekszem lázban, egy beteg ágyában.

Elkésett intelem, mit remegve vártam,

gázfelhőbe vesznek szavak, mondatok.

Kereszteket hátakon még hozzatok, hozzatok!

Hadd épüljön mérhetetlen váram, ha vágytam.

Kőmíves készíté köveit bátran,

ácsmester feszíte gerendát,

mellkasom húsában érzem a csákányát,

engedem át magam boldogan, lágyan.

Csontjaim porladnak, látjátok ahányan,

száraz recsegés most miben vagyok,

s mivel nem lehetek még táncoló halott,

váramban maradok, mit réges-rég bezártam.

KENYERES MÁRIA

 BETEGLESTE

(Teklának ajánlva)

Hihihi, hahaha,

van valami panasza?

Kék bogyó, zöld gyökér,

sajgó sebre kelevér.

Harkály doktor ma ügyel,

fája feje? jöjjön el!

Láz gyötri vagy puffadás?

vérszegénynek véradás.

Ha patája úgy sajog,

kopogjon be, itt vagyok.

Sajgó csőrre fásli kell,

cinkeszárnyra hűs lepel.

Megműtöm az agyarat,

adok sünnek sünfogat.

Brekkencs Béla bebrekeg,

a Sellő kéklő vízbe megy.

Kelep Karcsi kelepel,

Napszúrásra kúra kell.

Nyúl Aranka itt meg ott

szemüveget íratott.

Brumi Misi gyomra fáj,

nyolc tál mézből egy se már.

Szúnyog Samu háborog,

Mert szúnyogul fáj a fog.

Kati bogár iziben

Levéltetőn lepihen.

Hazarepül Szarka Pál

Sok volt mára két határ.

János bogár most jelez,

este nincs már ügyelet.

Cimboráim itt az este

Mára bezárt Betegleste.

MI A HAZA?

Nikinek

Egy élénk kisleány

anyjától kérdezi:

– Mondd, mi az a haza,

s miért kell félteni?

– Hazánk az a vidék,

hol élni születtünk,

ahol anyánk szeme

őrködött felettünk,

ahol hozzád simul

a virág a réten,

neked szól a tücsök

füvek rejtekében,

hol a kapuban vár

tarka Cili cica,

s kezecskéd megnyalja

a hű Bodri kutya,

hol más ízű a szó,

másképp ragyog a nap,

ahol örülhetsz szép,

ismerős arcoknak.

Minden, mi többet ér,

Mint cukor és baba,

Szép ruha és gyöngyök…

– Lányom, ez a haza!

Békességet

Hagyd

Csak halkan szeress

és ne kérdezz semmit.

Ne kérdezz,

ne vádolj, ne bánts.

Ülj csendben

a sápadt utcakőre,

hagyd, hogy lelkem

béke járja át.

Hagyd, omoljak

kék nosztalgiával

az elmosódó

nappali csodába,

hagyd, hajtsam fejemet

felhúzott térdemre,

őszeim hulljanak

kezeim csontjára.

Bolyongjon bús szemem

néma áhítattal,

két karom öleljen

fákra hullt hideget.

Hangom is hadd vesszen

téli félhomályba,

engedd, hogy érezzem:

engedd, hogy hadd legyek…

Hagyd, legyek én csended,

hol kutatsz utánam

kék nappal, szüntelen

bíborszín éjszakán.

Hagyd, legyek a békéd

gyilkos kiáltásban,

s ölelj, ha ott leszek,

                        ölelj, ha rám találsz!

BALÁZS SZABOLCS

Hal az akváriumban

Ficánkolásom történelem.

Meglehet, illúzió. Szült emlék.

Az üvegen túlra pislogok. Úszkálok balra.

Úszkálok jobbra dülledt szemekkel:

hal az akváriumban.

Jelenlétem ereje

krumplipucolás egységnyi.

Látképek innen, onnan:

uszonyommal terelem magam jobbra, balra.

Jobbra, balra. Jobbra, balra és jobbra és balra.

Ugyanaz.

Kinézek dülledt szemekkel

szutykos cellámból, hová magam,

mások zártak el

magam, mások elől.

Már fel sem tűnök

másoknak,

magamnak.

Száraz világ pillant vissza rám

dülledt szemével.

Jelentősége

szalmaszál arrébbrakásnyi.

Úszom a vízben:

akváriumban a hal..

elvárások mentén, teljesülések híján.

Gömbhal, csikóhal, makréla, ponty.

Mindegy, mit képzelgek.

Felfedezem kopoltyúm

hiányát, tátogok szavakat:

pa-pa-páá.

Elnyelt kiáltások.

Sírjak?

Ki látja?

Könnyeim feloldódnak,

a vízszintben mérhetetlenül.

Úszkálok tovább.

A többi száraz történelem.

------

Azt se bánom (Ilyennek képzellek...)

Barna hajú leszel

és barna szemű.

A bőröd egészséges fehér.

A fekete gyanús lenne,

még akkor is, ha egészséges fekete.

A bőröd sima és gyűrődött,

ha kérhetik egyszerre a kettő.

Nyakadban reklámszlogen:

Az élet ajándéka. Ajándék egy életre.

Nősz. Sírsz.

Törsz-zúzol. Sírunk.

Óvodába mész. Mások sírnak.

Autók helyett ropival játszol.

Szétálló rozmár fogakat

pöckölsz magadnak belőle,

ni, mint az apád.

Anyád a fejét csóválja,

és rosszallóan néz. Egy szemmel.

Közben apádra dühösen. Két szemmel.

Ez már három szem, ami egy

anyának minimum dukál.

Egyébként jó gyerek vagy.

Már nem követelsz,

nem ordítasz,

nem sírsz sokat,

Legfeljebb, ha apád nincs otthon.

Egyelőre ennyit tudok rólad.

S azt se bánom, ha tévedek.

-------

Építsek-e időgépet?

Csak egy pár dolog van,

ami visszatart az időgép építéstől.

Ne húzzuk az időt, sorolom.

Elsőként ott van mindjárt

a gép elfogyásának veszélye.

Mert mi van, ha teszem azt,

összekalapáltam, összecsavaroztam

a masinát, beindítom,

a gép berreg, a fogaskerekek forognak,

a kijelzők rendben,

én beszállok és beprogramozom,

hogy tessék visszautaztatni a tegnapba?!

Az utolsó csavart tíz perce raktam be a gépbe.

Indulunk. A számláló pereg visszafele.

Mínusz egy perc, kettő, három, öt, nyolc, tíz, tíz és fél.

Már tíz és fél percet mentünk vissza az időben.

Nem esik le az a tíz perce rögzített csavar?

Aztán, ahogy forog tovább a számláló,

és repülünk bele a múltba,

nem hull szét folyamatosan darabjaira a gép?

Ha megússzuk, akkor

visszakerülök a tegnapba,

amikor még kész sem voltam vele,

de én mégis ott vagyok az időgéppel!

Őrület!

Akkor lehet belőlem is van ott még egy,

az, aki épp a félkész időgépet szereli!

És ez a második problémám,

a ketten vagyunk kockázata.

Ha kezet fogok vele, magammal, megismer?

És ha akkorra utazok vissza

találkozni magammal,

amikor még ki sem találtam

ezt az egész időgép dolgot,

vajon halálra rémisztem magam?

De hiszen akkor ki készíti el

majd az időgépet?

Brrrrrrr, zsong az agyam,

ha jobban belegondolok.

S persze a praktikussági okokról

még nem is beszéltem.

Talán három vagy akár négy

napot is elbíbelődnék vele.

Három vagy négy nap!

Ha Andriska délután átjön legozni, talán öt is!

Jól van gyerünk, elő a kalapáccsal,

fúrógéppel, csavarokkal, celluxszal, ollóval

és a négylevelű lóherével, amit

Angi nénitől kaptam.

Vállalom a kockázatokat,

csak valaki mondja meg,

apuék melyik polcra dugták el

azt a fránya összeszerelési könyvet!

Sehol se találom!

FERENCZ GYŐZŐ

verseit letöltheti innen:

Ferencz Győző Az év verse.pdf

Bacsa Zsófia

Borzong a hideg

Elvonul a tél messzire,
messzinek mondható vidékekre.
A tengelic tarka színeiben,
kapirgál még a hidegben.
A szél öregemberként
mutatkozik a horizonton.
Kacaja andalító
Nagyapáéhoz hasonló.

Megérint az erdő csendjében,
a hajnal óráiban.
Borzong a hideg.
Didereg egészében.
Kacaja andalító
Nagyapáéhoz hasonló.
 

Min gondolkozol öregember?
Bámulsz ki az ablakon,
Bölcsen s csendben.
Nem szólsz semmit,
De mégis beszélsz,
Nem mozogsz,
Mond, hogy élsz!
Kacajod andalító.
Nagyapáéhoz hasonló.


Kiabálok,
s mégsem hall.
Mosolyogva ül,
és nézi a havat.
Borzongok a hideg mellett.
Kacajod andalító.
Nagyapáéhoz hasonló.

Lennék

Madár lennék, ha tehetném
Szárnyra kapva elrepülnék.
Elszenderülve a felhők között vitorláznék,
Tollkabátba burkolózva melegednék,
Hol viharos szelekben ízlelném,
A Szabadság édes ízét.

Ha hangulat lennék?
Öröm lennék,
Bánatot űzve mosolyt csennék.
Erőm erejével kiabálnék:
VESSZEN A HARAG!
VESSZEN AZ ELLENTÉT!
Behunyom a szemem,
S csak csókolnék.

Ha fertő lennék?
Vészt terjesztenék.
Betegséget hordva,
Fattyakat szülnék.

Elmennék, ha tehetném.
Engedéllyel,
Haraggal telt önkénnyel.
Feladom! Mit tehetek?
Szembe nézek,
S nem megyek.

Tollam kihull,
Szárnyam elvész,
Holttá váltva,
Emberré lennék,
Majd könnyekbe törnék.
Szemem zárva, Aludnék.

Ha én egy lény lennék?
Akkor Halállá válnék.
Csupa feketében,
Életet vennék.
Uralnám a teret,
Uralnám az időt,
S csak egyet kívánnék:
Az ördöggel hálva
újra Istenné válnék.

JUHÁSZ DORINA

Meddig?

Egy újabb unalmas nap egy szürke kis városban,

Megint a szemembe süt a nap,

El kéne szakadni egy kicsikét ma.

Mindig csak vártam, de meddig tegyem még?

Mindig csak vártam, de meddig bírom még?

Meddig várjak még?

Ha úgysem jössz velem.

Meddig várjak még?

A hírnevet kergetem.

****

De mégis

Már mindent eltemettem,

Még magamat is,

De mégis…

Már mindent feladtam,

Még magamat is,

De mégis…

Újra érzem,

De mégis,

Felemel.

Újra átélem,

De mégis,

Túlélem.

****

Vak remény

Nem kell több beszéd,

Több tett kell és

Némi fény.

Nincsen semmi baj,

Nincsen semmi baj,

Nincsen semmi baj,

Nincsen.

Mindketten tudjuk rég,

Mindketten várunk még,

Ugyanarról álmodunk

Réges-rég.

Réges-rég vak remény,

Réges-rég múló szeszély,

Maradj velem még egyszer,

Bízz meg bennem még.

Csak megyünk tovább

Csak megyünk tovább,

Nem számít a végállomás.

Csak megyünk tovább,

Nem számít a cél, csak az út,

Mindig valami újjal találkozunk.

Sokszor tévedünk,

De attól még újrakezdhetjük.

Csak megyünk tovább,

Sosem adjuk meg magunk,

Azok nem mi vagyunk.

SZEDER KATALIN

Tízévesnek

Most elmondom, hogy nem vagy mindenem,

csupán fiam. Igy tőled sem kivánom,

hogy iránytűd az én javam legyen,

ha már magad járkálhatsz a világon.

De jó anyádnak tartasz, s ez nekem

nagyobb ajándék, mint mit érdemelnék.

Nem nyújt hitelt ma erre senki sem,

s ha színvaló, én akkor sem hiszem még.

Talán, ha felnősz. Talán, ha saját

búzád szebben érik be az enyémnél.

Ha nem csak álmodban tehetsz csodát.

Ha szétrozsdáll nyakam fölött a késél.

Eldorado királya

                                       Egy amerikai színész, Leonard

                                       Nimoy (Star Trek) emlékére

Eldorado királya

a csillagokat járja.

Felhős, borult az ég ma,

a szél tanyája néma.

Mikor te megszülettél,

nővérem készülődött.

Mire világra jött, már

tán lépni is tanultál.

Még kisgyerek fejedből

özönlött a sok ötlet.

Láttad, legtöbbje megdől:

a világ bonyolult lett.

A háború is eljött,

széttúrta a göröngyöt.

Gyerek voltál, de távol

a földrésznyi tusától.

Ki óvott, és ki támadt?

Most, azt hiszem: király vagy.

Bár loccsant rád utált sár,

felnőttél, talpra álltál.

.

Az iskola fegyelmez,

bizalmat nem sokat kapsz,

de lesz más, tarka jelmez,

s felnőttnek is vigabb nap.

Elmentél, és hogy írjam

le életed a glóbusz

lucskos túloldaláról,

hisz oly rég másfelé futsz?!

Bősz tinédzser koromban

a színházakat bújtam..

Ötvenhat félsze hallgat,

s erdőink állva halnak.

A fél tüdőm od’adnám,

hogy élhessél még épen,

de kontinenseinken

a terror tombol éppen.

Afrika útnak indul,

és Dél-Ázsia véle.

Súgják gazok: „Kit kín szúr,

induljon Ejrópába,

hogy kincseit felélje!”

És nekivágnak ifjak

meg családok apátlan,

elárvult gyermekekkel

étlen-szomjan, de lázban.

Népvándorlás e földön

hegyébe a miénknek?!

Ha itt eléri célját,

gyalázat lesz az élet.

De lett még két barátod,

sok éber álom apja

és néhány furcsa, vásott

filmember klakkba-frakkba.

Fejüket összedugva

jövendőt épitettek:

merészen vázolt útra

űrkapszulát röptettek:

–     Apád Vulkán szülötte,

s bár anyád földi ember,

jövőd megalkotod te

elszánt, mély figyelemmel. –

Felvetted ezt a jelmezt,

s díjat nyertek a képek.

Fénysávként vetítettek
e roncs világba téged.

S leltél különb családot,

és új szülötte földet,

itt meg nyomor s feszültség

csapott fel,egyre följebb.

Érezted, hogyha reggel

a híradót figyelted:

s a koporsószegekkel

véresre szabta lelked.

.

De vártak friss kalandok

a termő képzeletben,

és senkit sem zavart ott,

ha dolgoztok szünetlen.

Egy dalt tanultam akkor,

mit lebernyegbe’ járó

csempészek így danásztak:

„Nincs messze Eldorádó!

Eldorádó királyság

kincsének földi párja

sehol sincs, hát virágát

szakaszd le, ifju, már ma!

Két ugrás csak a távol,

és ott minden tiéd lesz!

Lépj ki a koldus mából,

lesz zsákmány, bő és édes!”

De pusztul ember, állat,

ragálytól, fegyverektől.

Hullarablók ha járnak,

hegy-völgy reménye megdől.

Több kontinensnyi ember

veszett fél földnyi hadba.

Néha épp csempészükkel,

ki útjukat mutatta;

egész országok hulltak

a semmibe, tudod jól.

s egyszer csak meghallottad,

mit meggyötört tüdőd szól.

Ennek talán öt éve,

de küldöm üdvözlésed.

Tovább alkottál égve,

s Eldorádó tiéd lett.

Elmentél, én meg félek

megérni legutolsó

óránkat; miutánunk

már csak szenny marad és só.

Ősanyánk, Gaia jó, ha

kövét összébb hegeszti.

Nincs már polip, se róka,

az állatok se bírják,

hány szép fajuk veszett ki.

Az évmilliók telnek,

s tán víz fakad egy völgyben.

A vízben egysejtűek

nyüzsögnek, egyre többen.

Még néhány millió év

hoz erdőt, parti fákat.

Odaát a királynak

egy gondolata támad:

meglesni azt a várost,

azt a hazát – mi tőle

tizenötben szakadt el –,

mi is maradt belőle.

Nem könnyü megtalálni.

Leszállni hullakútba?

Talán egy ősi térkép

igazíthatna útba.

Eldorádó királya

fellegből lép a tájba.

Tekints körül, te drága,

s a fák fogadnak. Állva.

Angyal Bella

Pokol vagy éden?

Szívedben csillagot gyújt szavam?

És szemedben meglelhetem magam?

Bennem álmot szőnek bókjaid,

S örök lángon, dobogva várom csókjaid.

Belefáradtam félni a félelmet,

Darab kőként aludni át az érzelmet.

Az éjszaka mélyén csillagra vágyom,

Álmomat szeretet kísérje, ne gyászom!

Az Örökkön Örökké ne üres szó légyen!

Szerelmes neved én szívembe vésem.

Nagy süket sötétség volt otthonom,

És szívem, megkeményedett bocskorom.

Ma szavad ad menedéket nékem.

És én mi vagyok? Pokol, avagy éden?

Lelkem hálója

A felhő elviszi a napnak melegét,

Akár fagyos tekinteted szerelmét

A szívnek, mely csak érted lángol,

S mégis egy zajos világ az, mi vádol.

A költőnek nem álomképe voltál,

Szíve mégis halványabb a Holdnál.

Elveszteni indultam önmagam,

Mikor a vágytól lángolva szomjasan

Ajkadra vontam forró ajkamat;

Csak a magány érti fájdalmamat…

Rabszolgája szenvedélyes lelkemnek,

Melyben a fájdalmak felengednek;

Ez vagyok én, a remény táplálója,

S szíved szerelmes lelkem hálója.

Emléked

Hiányod mára elfáradt bennem,

Már a jelen örömeit zengem;

Bár most is állsz megfejthetetlenül,

Csupasz lélekkel, tökéletlenül…

Hiába nézlek, álom vagy immár,

Egy eltévedt szellő, mely végigjár

A szobám hűvösén, majd elszalad,

Miközben egy régi seb felszakad.

Meghódolt szívem tompa álomban élt,

Mit naivsága szerelemnek vélt

Az csupán bolondos játék vala,

Hisz nem volt ajkadnak igaz szava;

Mégis nyújtom emléked fonalát,

Mely törhetetlen láncként ölel át.

Szép volt, csodás volt szívedben élni,

Két karod közt nyugovóra térni.

Legyen bár álom, már nem érdekel,

Szavaid hozzám már nem érnek el.

Szerelmem egyszerű vala, s tiszta,

Forró könny ma is emléked issza.

Éretted aludt ki szívem lángja,

A holnap reménye mégis várja;

Köszöntsön egy szebb idő emléke,

Legyen szívednek kedves vendége,

Ki mint egykor én oly forrón szeret,

Kívánom szívből, bár szívem reped…

Hitem

Hitem a légbe ránt,

felhőt, csillagot szánt;

de kételyem vakká tesz…

Nem hiába féltesz.

Kihuny bennem a fény,

bár reménnyel öntözném;

ám lelkem tükre eltörött,

mikor jelenem ellökött.

Szavak mögött rejtelem,

csak öcsém sírja meztelen;

és mégis kezem nyújtom,

a múltat hittel sújtom.

Télben a tavasz

Keserű az árva kenyere,

de szűkös az Úr szekere;

bár zsebe telve arannyal,

s él, mint fénylő aranyhal,

az eget veri hórihorgas orra,

s éjjel a csillagokat sorra.

…ki a porban született,

ki mellett a magány ügetett,

egy pillantást sem ér.

…mily száraz ama kenyér…

Szeretetre éhesen,

alva örökké éberen,

mégis látva a télben

a tavaszt jönni szépen…

Az árva csonkán is egész,

míg Uraságod heverész,

s közben a világot lenézi,

az árva a reményt becézi.

Kutiné Tábik Petronella

Jelen-korban

Állj, s nézd tikkasztó

Nyomorát e kornak

Csörgő pénzzel játszadoznak,

Míg mások áldozatot hoznak.

Szívüket mocsokkal etetik,

Miközben a szeretetet keresik.

Állj, s nézd tikkasztó

Nyomorát e kornak,

Lobogó lelkeket eltipornak.

Sokan - egyedül -

Nem tudva, hogy

Végtelen Tenyéren ül

Űzik, hajtják álmukat

Nem találva önmagukat.

A csendet, békét

Nem keresik,

Mert nem ismerik.

Csak apró fény világlik,

De majd

lángra lobban a világ,

akkor majd,

késve bár,

de keresik majd a

Mindenség Urát!

Sorban-állás

Sorban-állás

de melyik sor enyém

tobzódó lázban

kocka leszek

sík térben így elveszek

Sorban állás

de melyik sor enyém

a Hason-ulásban

hol maradok Én.

Letépem a ráncaim

rázom köpenyem

könnyem hull

mert tudom

ön-mag-am

el nem engedhetem

S a Sor eltűnik

s EGY ŐS-vény marad

-fölfelé-

-s megyek Föl-felé-

S EGY FEHÉR LEPELBEN ÁLLÓ

BARÁT vár engemet

s szaladva ölébe ugrom Én

-s tudom:

- minden bevégeztetett-

és ISTEN KEZÉBEN

végre OTTHON VAGYOK ÉS ELÉGEDETT!

Tor

süvítő Szél citeráz

a néma Szenvedés üzen

Görbe háton az alázat

pihen

Tengernyi kínt

 elviselni nem rest

néma bárányként

könnyet engedni nem szégyell

a Szél citeráz

a Vágy helyén

Félelem honol

-Teret enged a Gyűlöletnek-

s Táncot jár a sötétség

s tort ül a kéj

a Halálon

Isten meg meghalva győzi le az Életet,

mert Istennek mindent lehet!

Szakál György

Kimondatlan szó

Remegő kézzel, elcsukló hangon,

Mint angyali dallam, királyi lanton.

Odalépek hozzád, lesem fénylő szemed,

Végtelenné válhatna e pillanat veled.

Fájdalmas a csend, vibrál az érzelem,

Bátor a tekintet, ám legbelül félelem.

Szót keresek, de nem nyílik ajkam,

Nem mozdulsz, s csak sóhajtok halkan.

Szellő suhan át, bársony hajad hullámzik,

bennem a vágy szüntelenül villámlik.

Megpihenne válladon, rózsaszirmos kertben,

múlt bűneitől megviselt vad lelkem.

Mélyen rám nézel, látod minden gondolatom.

Testünk egybeforrt, hűvös őszi hajnalokon.

Kimondatlan szó, mihez bátorítást várok.

Te bólintasz, s tudod, mit mondani akarok.

Miért nézel rám?

Miért nézel rám, talán válaszra vársz?

Vagy csak egy puha érintésre vágysz?

Egy igaz szóra, vagy csak annak árnyékára,

Szemem tükrének csalfa játékára.

Miért nézel rám, mi az, mit adhatok?

Feledésbe múlt hasztalan válaszok.

Örök játék, mi hamis és mi igaz.

Talán boldoggá tesz egy apró vigasz.

Miért nézel rám, rajtam mit keresel?

Ellágyulna szíved egy rövidke verssel.

A mennyet látod, de pokol a való,

Lelket tipró és mélyen húsba maró.

Miért nézel rám, látsz rajtam valamit?

Tomboló vihartól óvtál-e valakit?

Adtad-e szíved egy szenvedő léleknek?

S hittél valaha a hamis képeknek?

Miért nézel rám, látod, nem mozdulok.

Többé e világban szépért nem koldulok.

Amit látsz az nem szemem világa,

Testem földbe hull, rajta ezrek virága.

Lehunyom a szemem

Ha lehunyom a szemem, szebb jövőt látok

Mindaz benne van, mi álom s amire vágyok

Halkan szólnak hozzám, lágy kezek érintenek

S felhők szélén ülve angyalok énekelnek

Ha lehunyom a szemem, minden másként látszik

A gondolat a reménnyel búfeledten játszik

Egy távoli világ boldog, víg képe dereng

Hol az ember mosolyog, s nem magában mereng

Ha lehunyom a szemem, egy árny jelenik meg

Én csak várok, s ő lassan, dúdolva közeleg

Egy dalt dúdol, mi mámorral tölti lényemet

És arról szól, tárjam ki neki szívemet

Ha lehunyom a szeme, az árny elém lép

Tenyere arcomra tapad, hangja lelkembe tép

Gyöngén simogat, becézve szól hozzám

Hogy ne félje, ő majd vigyáz reám

Ha lehunyom a szemem, eljön végre boldogságom

A sötét napok megszűnnek ezen a világon

Épp ezért lehunyom, és többé nem nyílik fel

Mert a pokol mélysége helyett a mennyország nyel el.

PÁL JÓZSEF versei

Világ kifestő

Mi ...

szürke, kiszáradt palánkok,

repedező, málló vakolat,

pergő festék,

követ s betont feltörő gaz.

Mily ...

süketítő csend,

elhagyott, lappangó veszély,

értelem nélkül való,

önnön pusztító.

Az ...

homok fekete vére,

mély tenger sötét hányadéka,

legkívánatosabb méreg

etetni gyárakat.

De ...

pöfögő kémények,

szmog borította város,

gyilkos füst,

nincs édes lég.

És ...

fogyó éden, üres száj,

rothadó, korhadó lét,

bolydult Föld,

pusztulás vár.

Ki ...

felelős elég,

botor ütni társát,

hagyni veszni el,

elvetni jót.

Te ...

eredő bűnre épített

kapzsiság társadalma,

gyilkolásra kódolt genom,

ember faj.

                                      Emlékezem

Kicsin pagony, öreg tanyánk,

ahol a nyárfák millió levele zizegte zölden a nyarat,

s én futottam mezítláb a réten és az arcom sütötte a nap,

s ahol messzire láttunk a horizont fölé, és szabad volt a szívem,

és a föld és víz adott eleget asztalunkra jó fogást,

s nem marta a szemünk füst vagy bánat.

De kis körünk megszakadt, elmosta az idő,

ahogy a víz mossa el a homokba írt betűket, ha jő az ár,

és varázsszavaink nem mondattak többé,

s magunkra maradtunk, akik maradtak.

Így múlt el gyermek ifjúságom hirtelen.

Ma romos házunk üresen áll, elhagyatva,

s volt vidám napjaink emlékei elfeledve,

akár a félredobott sárga képeslapok,

s szemünkbe ritkán szökik a könny, ha mégis emlékezünk,

hogy be szép volt, be szép.

Számvetés

Gyermekként játszottál s tanultál,

Ifjúként küzdöttél, dolgoztál.

Láttad történelem kerekének forgását,

Idő múlását, életed emlékké válását.

Ádám fia! Lásd!

Kudarcot vallottál mindhiába iparkodtál.

Kerted elszáradt, nincs árva szál.

Bordád elhagyott, csonka maradtál.

Nézd e kőpusztaságot, ahogy felöleli a világot!

Nézd Éva örökségét, az emberek szenvedését!

Lásd országok romlását, szép álmok foszlását!

Halld ének némulását, gyenge szívek elhalását!

Ím, ez voltál Ember!

De ne csüggedj! Nem volt minden hiába.

Létedből új lét fakadt, mely tiszta.

Ő lelked mentsvára s benne tovább élsz.